A konfliktusokról általában
Jelenségszintű megközelítés
A konfliktusra mint jelenségre fókuszáló meghatározások a jelenség okait, jellemzőit veszik számba.
Az ilyen megközelítés szerint a konfliktushelyzet versengés olyan célok elérésért vagy javak megszerzéséért folyik, amelyek ténylegesen vagy a résztvevők vélekedése szerint korlátos módon állnak a konfliktus szereplőinek rendelkezésre. Az alábbi játék példája jól szemlélteti az ilyenfajta versenyhelyzetet.
A konfliktus mint probléma, versengés a korlátozottan rendelkezésre álló
javak megszerzéséért
Székfoglalós játék
A játék során a résztvevők lassan menetelnek a körben elhelyezett székek körül – a székek száma mindig eggyel kisebb, mint a játékban részt vevő embereké –, majd egy adott jelre a játékosok megpróbálnak elfoglalni egy-egy széket. Ez természetesen nem sikerülhet mindenkinek, hiszen kevesebb a szék, mint a játékos. A korlátozott javak a székek, a konfliktus szereplői azok az emberek, akik ebben a játékban részt vesznek. A konfliktus tárgya a székek birtoklása.
A mindenki által ismert játékot érdemes a gyakorlatban is kipróbálni egy csoportban. A játék során kiválasztott megfigyelőt arra kérhetjük, figyelje meg, melyik játékos hogyan viselkedett ebben a konfliktushelyzetben, és ossza meg a közösséggel a benyomásait.
Ebben az esetben a rivalizáció (versengés), azaz a konfliktus materiális (tárgyi) irányultságú, valóságos korlátokon alapul: kevesebb a szék, mint ahányan le tudnak ülni.
A konfliktushelyzetek egy másik típusa esetén a rivalizáció tárgya nem „kézzel fogható”, de jellegét tekintve korlátos. Ilyen lehet egy intézményben, közösségben betöltött pozíció, beosztás, munkahelyi karrier, vagy éppen a személyes megbecsültség. Gyakran idéznek elő konfliktusokat a munkahelyi előléptetések, jutalmazások, elismerések, egy-egy vezetői beosztás elnyerése stb.
A rivalizáció egy harmadik típusában a konfliktusban szereplők tevékenységük, létezésük során olyan javak megszerzésére, olyan célok megvalósítására törekszenek, amelyek esetében a korlátosság objektív értelemben nem áll fenn, de a résztvevők kognitív vagy érzelmi percepciója mégis ezt sugallja. Ezekben az esetekben immateriális irányultságú, a korlátosság szempontjából pszeudobázisú rivalizációról beszélhetünk (ami azonban nem jelenti azt, hogy a résztvevők ne élnék meg éppoly erősen a versengést, mint a valóságos korlátok esetén).
A pszeudobázisú versengés talán legtipikusabb példája a szülői szeretetért folyó rivalizálás. Általában elmondható – leszámítva extrém eseteteket –, hogy a szeretet nem korlátozott. Mégis rengeteg esetben fordul elő az, hogy a gyerekek rivalizálnak édesanyjuk/édesapjuk szeretetéért, mert ők úgy észlelik, úgy gondolják, úgy érzik, hogy ez a szeretet korlátozott mértékű a számukra. Különösen erősen jelentkezhet az ilyenfajta rivalizáció, amikor új testvérrel bővül a család. Ilyenkor a „régi” gyerek, gyerekek a szeretetbővülést szeretetmegosztásként és saját szemszögükből szeretetcsökkenésként élik meg, ami konfliktust okoz mind a gyerek-szülő, mind a gyerek-gyerek viszonyokban.
Ugyanilyen pszeudobázisú versengés folyik gyakran a gyermekintézményekben, a közoktatásban a tanár figyelmének, szeretetének elnyeréséért.
Nem ritka, hogy ugyanilyen rivalizációs helyzetet figyelhetünk meg – például intézkedések, {kommunikációs@Kommunikációs} helyzetek esetén – a rendőr-civil, köztük a rendőr-roma kapcsolatokban, ahol azonban a versengés értelemszerűen nem a szeretetért, hanem a helyzet uralásáért, a másik fél legyőzéséért folyik. A helyzet uralására való törekvés egy „éles” intézkedés során természetesen magától értetődő. Nem mindegy azonban, hogy ennek során melyek azok az eszközök, amelyeket a helyzetet kontrollálni kívánó rendőr bevet. A hatékony, megoldásorientált kommunikáció gyakran célravezetőbb lehet, mint a kényszerítő eszközök alkalmazása.
A fenti megközelítés a konfliktusok „negatív” megfogalmazása, mely a konfliktus problematikus, nehézséget okozó oldalát emeli ki. Ebből az aspektusból nézve a konfliktusok számos potenciális veszélyt rejt(het)nek magukban.
