Gyakran nem tudjuk meghatározni egy konfliktus kezdőpontját, nem tudunk arra választ adni, mikor is kezdődött. A konfliktus megléte jellemzően csak később válik nyilvánvalóvá a felek számára, mint ahogyan valójában kezdődött. A konfliktusok első fázisát éppen ezért lappangási fázisnak nevezzük. Ebben a fázisban már léteznek a konfliktus kialakulásának feltételei, de ezek a konfliktusban érintett felekben még nem tudatosultak.
A manifesztációs fázisban a felek felismerik, hogy konfliktushelyzet alakult ki, saját maguk számára definiálják a konfliktus tárgyát és az érintettek körét. (Konfliktuskezelési szempontból rendkívül fontos, hogy az érintettek által ekkor felismert konfliktuselemek szinte mindig elnagyoltak, ebben a formájukban csak a konfliktuskezelés kezdeti – és erős „forráskritikával” kezelt – elemét alkothatják.)
A jelzési fázisban a szereplők valamilyen módon egymás tudomására hozzák, hogy konfliktusban állnak egymással. A közlés módja nagyon sokféle lehet: egyszerű, közvetlen verbális közlés, a konfliktus nonverbális és/vagy metakommunikációs kifejezése, a felek között addig jellemző kommunikáció stílusának megváltoztatása, vagy a kommunikáció korlátozása. A jelzés akár az indirekt módon is végbemehet. Ebben a szakaszban kezdődik meg tehát a felek között a konfliktusra vonatkozó kommunikáció.
A konfliktus későbbi alakulásában döntő szerepe van annak, hogy a jelzés milyen módon történik. A durva, bántó vagy a másik fél által félreértett közlés megakadályozhatja a konfliktus kezelését, a helyzet megoldását.
Kommunikációs szempontból a konfliktus legintenzívebb szakasza az artikulációs fázis. Az artikuláció a felek érdekeinek, szükségleteinek megjelenítését szolgálja, és lehetővé teszi egymás és a többi érintett szereplő álláspontjának megismerését. Az artikuláció nem pusztán békés beszélgetés, de vita keretében is megvalósulhat, járulhat hozzá érzelmi töltés is, mégis elengedhetetlen a konfliktus kezeléséhez. Ha a felek egyike nem hajlandó a kommunikációban részt venni, saját álláspontját megfogalmazni, vagy a másikat meghallgatni, a konfliktus nem kezelhető. Az artikulációs fázis a konfliktus „legkonstruktívabb” fázisának tekinthető. A felek ekkor fogalmazhatják meg érdekeiket, szükségleteiket, s ami legalább ennyire fontos, ekkor van lehetőség a többi szereplő álláspontjának megismerésére. A kommunikáció ekkor az álláspontok megismerését, a megoldáskeresést szolgálja.
A polarizációs fázisban a felek közötti kommunikáció mértéke csökken. Ilyenkor általában korlátozottan figyelnek egymásra, és hajlamosak a másik fél által képviselt álláspontokból csak azt észrevenni, ami eltér az ő álláspontjuktól. Ebben a fázisban a probléma megoldása egyre nehezebbé válik, főként azért, mert a felek közötti feszültség szintje még elviselhető mértékű, ezért nem eléggé motiváltak a konfliktus feloldására. Ebben a szakaszban gyakran előfordul, hogy a résztvevők különféle játszmákat kezdeményeznek az önfelmentéstől a másik mellett való elbeszélésig. Aktív semmittevésnek is nevezhetjük ezt az állapotot, amelyben a felek esetenként arról győzködik magukat, hogy nem kell, és nem is érdemes erőfeszítéseket tenni a konfliktus megoldására.
A konfliktusok legnagyobb része – épp a fentebb említettek miatt – ebben a fázisban reked meg.
Forrás: www.flickr.comA konfliktus okozta feszültség ebben a szakaszban növekszik, a felek közötti kommunikáció azonban szinte teljes mértékben megszűnik. A résztvevők vagy egyáltalán nem, vagy érdemben nem kommunikálnak egymással, elkülönülten, „izoláltan”, a többiektől kapott visszacsatolás nélkül próbálnak valamit kezdeni a konfliktussal.
Ebben a fázisban a felek önerőből már csak kivételes esetben tudják feloldani a konfliktust.
A konfliktus destruktív fázisában a felek fő céljává a kapcsolat vagy a másik fél „megsemmisítése” válik. A megsemmisítésre irányuló törekvések érinthetik az érzelmeket; ez a családi, baráti, szerelmi konfliktusokat érinti leginkább. A destrukciós törekvés irányulhat az egzisztenciára is, ez tipikusan a munkahelyi, foglalkozási viszonyban megjelenő konfliktusokat jellemzi. Ilyenkor a cél a másik karrierjének megtörése, gazdasági ellehetetlenítése. A destrukció végletes esetekben fizikai jellegű is lehet, ilyenkor a felek a másik fizikai megsemmisítésére vagy bántalmazására törekszenek. Ezek az esetek – többek között – futballszurkolói táborok tagjai, tüntetések és ellentüntetések résztvevői között, s természetesen a bűnözés világában figyelhetők meg leggyakrabban.
Ebben a fázisban nincs lehetőség arra, hogy a szereplőket a konfliktuskezelés klasszikus eszköztárával a konfliktusmegoldás irányába befolyásoljuk. Erre csak valamilyen külső erő, pl. jogi jellegű kényszerítés, rendőri erőszak, vagy a konfliktus fenntartására irányuló erőfeszítésektől való kifáradás bírhatja rá őket.
A konfliktusok feszültségszintje fázisról fázisra növekszik, s ez jelentős erőfeszítéseket követel a felektől, csakúgy, mint a konfliktushelyzet fenntartására és élezésére tett törekvés. A szakirodalom – éppen ezért – ezt a fázist gyakran a kimerülés fázisaként emlegeti. Az utolsó esély fázisa elnevezéssel azonban a helyzet pozitív oldalát kívánjuk hangsúlyozni. A kifáradás következtében ugyanis újra lehetőség nyílik a konfliktus megoldását szolgáló erőfeszítések megtételére. Gyakran ennek köszönhető, hogy szereplői veszítenek a feszültség fokozását, egymás legyőzését célzó lendületükből.
Az utolsó esély fázisát nem pusztán a felek kifáradása hívhatja életre, de gyakran valamilyen külső vagy belső „fék” jelenik meg a konfliktusban, amely képes a felek befolyásolására. Ilyen fék például az, amikor a felek felismerik, hogy több kárt okoznak önmaguknak és környezetüknek a konfliktus fenntartásával, mint feloldásával. Külső fékek lehetnek jogi megoldások: többek között a korlátozás intézménye. Ilyen jellegű beavatkozás különösen erőszakoskodó személyekkel szemben lehet szükséges.
Következő ábránkon a konfliktusok fázisait ábrázoljuk, mintegy összefoglalva az előzőekben leírtakat. A függőleges koordinátatengely a konfliktusok feszültségszintjét jelzi, megmutatja, hogy a konfliktusok egymást követő fázisai alatt (lappangási, manifesztációs, jelzési, artikulációs, polarizációs, izolációs, gyűlöletalapú fázisok) a felek közötti feszültség szintje meredeken növekszik. Az utolsó esély fázisában a feszültségszint csökkenni kezd. A vízszintes tengely az idő előrehaladását érzékelteti.
A tananyag az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet „Az alternatív vitarendezés, az érdekalapú tárgyalás és a resztoratív technikák bevezetése a szakképző intézmények működési és nevelési gyakorlatába” című programja keretében készült. A program megvalósulásához a támogatást a Munkaerő-piaci Alap terhére az Emberi Erőforrások Minisztériuma biztosítja.
