Az arbitráció egy olyan eljárás, amely hasonlít a bírói gyakorlathoz. A felek a közöttük kialakult vita rendezése érdekében egy döntőbíróra (arbitrátorra) ruházzák át a jogot a vita eldöntésében, vagy a probléma megoldásában. Az arbitrátor a felek kifejezett felhatalmazásával (alávetési nyilatkozatuk alapján) dönt. Az arbitrátor döntése a felek által megkérdőjelezhetetlen. Az arbitrátorral szembeni elvárás kettős: a feleket egyenlő elbánásban kell részesítenie és egyenlő feltételeket kell biztosítania számukra, hogy az ügyben képviselt álláspontjukat előadhassák.
Tarczal Katalin: A konfliktus-feloldás alternatívái. Kézirat. 2005.
Az arbitrátor – csakúgy, mint a mediátor – semleges és pártatlan személy. Nem bíró, hanem erre a feladatra kiképzett személy, éppen ezért a vita eldöntése során olyan szempontokat is figyelembe vehet, amelyeket egy bíróság nem. Az arbitráció gyakorlata az USA-ban nagyon elterjedt, főleg a gazdasági, üzleti életben. Egyes esetekben még a szabadon igazolható baseball játékosok átigazolásai ügyében is arbitrációval döntenek. Az arbitráció fontos ismérve, hogy a döntőbíró döntései megkérdőjelezhetetlenek. Magyarországon is ismerünk már ilyen vitarendezési eljárásokat, pl. a kollektív munkaügyi vitákban.
Az arbitráció az alternatív vitarendezési eljárások sorában a legerősebb beavatkozás.
A következő fejezetekben az alternatív vitarendezési eljárások közül azokat mutatjuk be, amelyek a szakképző iskolákban is alkalmazhatók: a mediációt, illetve a resztoratív eljárásokat.
A tananyag az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet „Az alternatív vitarendezés, az érdekalapú tárgyalás és a resztoratív technikák bevezetése a szakképző intézmények működési és nevelési gyakorlatába” című programja keretében készült. A program megvalósulásához a támogatást a Munkaerő-piaci Alap terhére az Emberi Erőforrások Minisztériuma biztosítja.