A konfliktusok fázisai
A konfliktusok fázisainak bemutatása
Lappangási fázis
A lappangási fázisban a valóságban már léteznek a konfliktus kialakulásának feltételei, azonban a konfliktusban érintett felek számára ez még nem vált nyilvánvalóvá, nem tudatosult.
Manifesztációs fázis
A manifesztációs fázisban a felek felismerik, hogy konfliktushelyzet alakult ki, saját maguk számára definiálják a konfliktus tárgyát és az érintettek körét. (Konfliktuskezelési szempontból rendkívül fontos, hogy az érintettek által ekkor felismert konfliktuselemek szinte mindig elnagyoltak, ebben a formájukban csak a konfliktuskezelés kezdeti – és erős „forráskritikával” kezelt – elemét alkothatják.)
Jelzési fázis
A jelzési fázisban a szereplők valamilyen módon egymás tudomására hozzák azt a tényt vagy képzetet, hogy közöttük valamilyen ellentét feszül. A közlés módja nagyon sokféle lehet: egyszerű, közvetlen verbális közlés, a kommunikáció stílusának megváltoztatása, a kommunikáció korlátozása, indirekt módon – valakin vagy valamin, például a sajtón keresztül – történő jelzés stb. A jelzés módja meghatározó lehet a konfliktus későbbi alakulásában, hiszen egy szándékosan durva, esetleg félreértett közlés csírájában fojthat el konfliktuskezelési, problémamegoldási szándékokat.
Artikulációs fázis
A konfliktus „legkonstruktívabb” fázisa az artikulációs fázis. A felek ekkor fogalmazhatják meg érdekeiket, szükségleteiket, s ami legalább ennyire fontos, ekkor van lehetőség a többi szereplő álláspontjának megismerésére. A kommunikáció ekkor az álláspontok megismerését, a megoldáskeresést szolgálja.
Polarizációs fázis
A polarizációs fázisba eljutva a konfliktus résztvevői már átléptek egy olyan állapotba, amely a probléma megoldását egyre nehezebbé teszi. A felek még – korlátozottan – figyelnek egymásra, azonban a többiek által képviselt álláspontból már csak azt veszik észre, csak azt „hallják meg”, ami eltér az ő álláspontjuktól. Konfliktuskezelési szempontból a polarizációs fázis több szempontból is kiemelt jelentőségű. Ez a fázis a konfliktusok „kényelmes” fázisa – a feszültségszint még nem túl magas, a mindennapokban elviselhető mértékű, azonban az egymás mellett elbeszélés lehetőséget nyújt a problémamegoldás kísérlete alóli önfelmentésre. Az aktív semmittevés szellemében mindenki elmondhatja: a többiekkel nem lehet, nem érdemes megpróbálni zöld ágra vergődni, hiszen „úgyis mindig mást akarnak, mint én”. Ez az attitűd kényelmes, mert a másik megrögzötten eltérő (illetve megrögzötten eltérőnek tekintett) álláspontja miatt nem érdemes, s így „nem is kell” erőfeszítéseket tenni a konfliktus megoldására. Dolgozni nem kell, a konfliktus elviselhető.
A konfliktusok legnagyobb része – épp a fentebb említettek miatt – ebben a fázisban reked meg.
Izolációs fázis
A konfliktus „eldurvult”. Az izolációs fázisban a felek már egyáltalán – de legalábbis érdemben – nem kommunikálnak egymással, elkülönülten, „izoláltan”, a többiektől kapott visszacsatolás nélkül próbálnak valamit kezdeni a konfliktussal.
Ebben a fázisban a konfliktus szereplői önerőből már csak kivételes esetben tudnak megbirkózni a problémával.
Gyűlöletalapú, avagy destruktív fázis
A konfliktus destruktív fázisában a felek fő céljává már a destrukció, a másik fél „megsemmisítése” áll.
A destrukciós törekvések lehetnek:
- érzelmi alapúak (pl. a családi, párkapcsolati viszályok);
- egzisztenciális alapúak (munkahelyi előrejutás megakadályozása, gazdasági ellehetetlenítés); valamint
- fizikai alapúak, amikor a felek a másik „részleges” (pl. futballszurkolók összecsapásai, tüntetések) vagy teljes (polgárháborúk, maffialeszámolások stb.) fizikai megsemmisítésére törekszenek.
Ebben a fázisban nincs lehetőség arra, hogy a szereplőket a konfliktuskezelés klasszikus eszköztárával a konfliktusmegoldás irányába befolyásoljuk. Erre csak valamilyen külső erő(szak), vagy a konfliktus fenntartására irányuló erőfeszítésektől való kifáradás bírhatja rá őket.
Felmerül a kérdés: hogy kerül a „csizma az asztalra”? Mit keres az erő(szak) a konfliktuskezelés folyamatában? Normális esetben természetesen semmit, hiszen a konfliktuskezelés éppen a józan ész, a racionalitás primátusát jelenti az erő, az ösztönök, a negatív érzelmek felett. A gyűlöletalapú fázisban azonban megszűnik a józan észre való appellálás lehetősége, itt az érzelmi vagy ösztönszinten érzékelhető hatások kerülnek előtérbe. A „miért lesz nekem (és másnak) jó, ha így cselekszem” megközelítést a „miért lesz nekem rossz, ha nem így cselekszem” megközelítésmód váltja fel.
Amikor erőről beszélünk, nem kell fizikai erőszakra gondolnunk, a morális kényszer vagy a csoportnyomás hatása sokszor elégséges a gyűlöletalapú fázisból való kilépésre, az ehhez a fázishoz tartozó magatartásmódok ideiglenes vagy végleges felfüggesztésére. (lásd az „utolsó esély” fázisát lentebb). Ilyen morális erő kényszerítette megoldáskeresésre a konfliktusban lévő feleket az alábbi helyzetben.
Egy, a beteg gyerekek gyógyításának támogatására létrejött alapítvány kuratóriuma és ügyvezetője között alakult ki konfliktus, melynek következtében a két fél (az igazgató, illetve a kuratórium) nem volt hajlandó kommunikálni egymással, sőt egy fizikai térben sem voltak hajlandóak egy időben megjelenni. Azt gondolhatnánk, hogy ebben a helyzetben nem sok esély volt a konfliktus megoldására. Ez így is lett volna, ha nem létezik egy olyan külső erő, amely a destrukció helyett a megoldáskeresés irányába mozdítja el a felek álláspontját. Ez a külső erő az a morális kényszer volt, amely azon a felismerésen alapult, hogy a konfliktus fenntartása az alapítvány működésképte-lenségéhez, végső esetben megszűnéséhez vezethet. Ebben az esetben a súlyosan beteg gyerekek támogató ellátása megszűnik, ami a résztvevők számára erkölcsileg nem volt vállalható. Ennek hatására kerülhetett sor egy olyan speciális mediációs megbeszélésre, melynek során a felek meg sem jelentek egyazon helyiségben, a közvetítés (sikeresen) telefonon történt.
Az utolsó esély fázisa
A konfliktus szereplői veszítenek a feszültség fokozását, egymás legyőzését célzó lendületükből. Ezt a lendületvesztést okozhatja a konfliktus fenntartására tett erőfeszítésekbe való belefáradás, illetve valamilyen külső vagy belső „fék” megjelenése a konfliktusban. Ekkor lehetőség nyílik arra, hogy a gyűlöletalapú fázist „megjárt” szereplők újra a probléma megoldásával foglalkozzanak.
